A futás tett minket emberré?

A futás filozófiája hihetetlen, világa csodálatos, varázsa egyéni, hatása ördöngős, történelme örök. A futást lehet utálni, megtűrni, elfogadni, kedvelni, szeretni, imádni és rajongani érte, de tény, hogy kisgyermekkortól mindenkit elkísér szinte a temetőig.

Szokatlanul ritka, de nagyszerű, hogy egy-egy futóversenyen együtt indul a világklasszis, és a kezdő, a nagyszülő és az unoka, a nő és a férfi, az amatőr és a profi, a vezérigazgató és a segédmunkás, a gazdag és a szegény, a kormánypárti és ellenzéki, az értékes és az annak látszó, a szerény és a nagyképű, a magányos és a társaságkedvelő.

Futni, sportolni lehet az egészségért, a jobb közérzetért, a kihívásért, a szórakozásért, a küzdelemért, a fogyni akarásért, a fiatalosan jobb megjelenésért, a sikerért, az önbizalom gyűjtéséért, a versenyzésért, az edzések apró örömeiért, a futótársaságért, a magányért, a kikapcsolódásért, a tudományos alapon tervezett életmód megvalósításáért, a kiegyensúlyozottságért és még számtalan sok egyéni indíttatás alapján.

Antropológusok szerint mai testformánk és fejlett agyunk a futásnak köszönhető Daniel Lieberman, a Harvard Egyetem antropológusa - aki egyébként maga is fut -, és Denis Bramble, az Utahi Egyetem állatmozgás-specialistája szerint arra születtünk, hogy fussunk! Mi, letelepedett modern emberek, talán csodálkozunk ezen; mégis, a két kutató által felszínre hozott tények azt tanúsítják, hogy a hosszútávfutás révén váltunk emberré.

Ez a helyváltoztatási mód tehette lehetővé a túlélést, és hogy különbözzünk más emberszabásúaktól, sőt, hogy később uralkodó fajjá válhassunk. A modern ember tehát a kitartó futás hagyományának örököse; és ha látnivalóan el is vesztette futási kedvét, ezen örökség maradványai még ma is kifejeződésre jutnak a más emlősöknél ritka, főemlősöknél pedig teljesen egyedülálló kitartási képességekben.

Tetőtől talpig futásra teremtve

E furcsa felfedezés története 14 éve kezdődött, amikor Lieberman malacokat tett fel a futópadra. Akkoriban hallgatóival együtt azzal foglalkozott, hogyan alkalmazkodnak a csontok a csontvázra ható különböző erőkhöz. De a kísérleti állatok nem voltak túl együttműködők: nem lehetett őket futásra bírni! A kíváncsivá lett antropológus megemlítette ezt biomechanikával foglalkozó kollégájának, Denis Bramble-nak, aki megoldotta a rejtélyt: a malacok azért nem tudnak futni, mert nem rendelkeznek a fej stabilizálását lehetővé tevő nyaki ínszalaggal. Ez a nyakcsigolyák hátoldalán végighaladó széles szövetszalag elengedhetetlen az egyensúly futás alatti fenntartásához. Nem véletlen tehát, hogy csak a futáshoz alkalmazkodott fajoknál találjuk meg: a majmoknál például nem, az embernél viszont igen. Ez az ínszalag a koponyaalapon lévő, nyaki középvonalnak nevezett kis csonttaréj formájában nyomot hagy a csontvázon. Az antropológus számára ez nem remélt szerencse, hiszen a lenyomat lehetővé teszi az ínszalag megjelenésének datálását.

De kanyarodjunk vissza a felfedezés történetéhez. Otthagyva a malacokat, a tudós belefogott a laboratóriumának polcait benépesítő emberi és előemberi koponyák vizsgálatába. Döbbenten fedezte fel, hogy a nyaki középvonal tisztán kivehető a Homo nemhez tartozó egyedek fosszíliáin, de nem az ezeknél régebbi Australopitechus-fosszíliákon. Ez a kis kinövés egylényegű lenne az emberré válással? És a futási készség a modern ember megjelenésekor bekövetkezett alkalmazkodás volna? Kutatónk elhatározta, hogy összes idejét és energiáját e mindeddig megválaszolatlan kérdéseknek szenteli.

Tény, hogy a modern ember kitartási képességei kiválóak; mégis milyen nehezen hisszük ezt el! Sok helyváltoztatás-specialista tanúsítja: kevés állat vehetné fel velünk a versenyt hosszútávfutásban. Az ember csapnivaló sprinter, de az egyik legjobb hosszútávfutó - bár a specialistáknak nem nyílt lehetőségük arra, hogy például antilopot tegyenek a futópadra, s összemérjék annak kitartását a miénkkel. És különben is, volna-e értelme összehasonlítani teljesítményünket a tőlünk igen eltérő anatómiájú négylábúakéval? Biomechanikai nézőpontból a kétlábúak futásával legfeljebb a négylábúak poroszkálása hasonlítható össze, ugyanis mindkettőre a mellső és a hátsó végtagok közti tökéletes fázis-ellentét jellemző. Ezzel szemben a galopp aszimmetrikus haladás: ilyet az embernél nem találunk. A galopp sokkal előnyösebb a négylábúaknak: egyrészt a lépés hosszán nyerhetnek vele, másrészt ilyenkor a gerincoszlop úgy működik, mint egy rugó, ami nem lehetséges a kétlábúaknál.

Hasonlítsuk tehát össze a poroszkáló négylábúak és a futó emberek teljesítményét gyorsaság és táv szempontjából! Az eredmény meglepő: a vasárnapi joggingoló 11-15 km/órás sebességgel halad, meghaladva az ugyanolyan tömegű négylábúak 10 km/órás kényelmi sebességét. Ennél nagyobb sebesség eléréséhez ők már áttérnek a galoppra. A legjobb maratoni futók pedig körülbelül két órán át több mint 20 km-rel futnak: őket még galoppban is kevés állat előzhetné meg - talán csak a farkasok, hiénák, lovak, gnúk és egyes kutyafajták. Miért pont ezek? Egyelőre nem tudjuk. De a legmeglepőbb, hogy legközelebbi unokatestvéreink, a nagy majmok képtelenek a kitartásra. Ha alkalmilag sprintelnek is, soha nem hosszú távon. Mindez idáig magunkat alacsony teljesítményűeknek hittük, mert nem vagyunk gyorsak. De a kitartás szempontjából nézve kijelenthetjük: az ember bajnok!

A futás nemcsak nyaki ínszalagunkon hagyta rajta nyomát az evolúció során: az egész emberi test tetőtől talpig kifejezetten futáshoz alkalmazkodottnak tűnik. A futás rugó-mechanikával működik, a járás pedig inga-mechanikával: e kettő nagy mértékben más struktúrát tesz szükségessé. Az Achilles-ín például semmi szerepet nem játszik a gyaloglásban, futáskor viszont 50%-kal csökkenti az anyagcsere-ráfordítást. Ugyanis ez teszi lehetővé, hogy amikor lábunk talajt ér, energiát gyűjtsünk, majd ennek segítségével újra elrugaszkodjunk: így egyfajta „természetes rugóként” szolgál. Az Achilles-ínt csak az olyan nagy emlősöknél találjuk meg, mint például az elefánt, vagy a futáshoz szokott állatoknál, mint például a ló, a kutya és a kenguru. A keveset futó majmoknak nincs is Achilles-ínjuk: az ő lábikrájuk közvetlenül csatlakozik lábcsontjaikhoz.

Mi a helyzet az izmokkal? Vegyük a farizmokat: az emberi test e legsúlyosabb és legerősebb izmai elsősorban épp futáskor aktívak; s a futáson kívül semmi nem igazolja hátsórészünk domború voltát. Nem meglepő ezután, hogy a majmok farizmai sokkal laposabbak és kisebb tömegűek, mint az emberéi.

Lábaink alakját szintén a futás hozta létre. A talpboltozat aktívan részt vesz a rugózásban, akárcsak az Achilles-ín. Ráadásul az ember lába elég hosszú a kellően nagy léptekhez, lábujjai pedig rövidek és párhuzamosak, ami az elrugaszkodási fázisnak kedvez; a majom lábfejei ellenben laposak, nagy és szétálló lábujjakkal.

Szükség lesz még a futáshoz a rázkódások felfogására: erre alkalmasak nagy ízületi felszíneink. A kitartó mozgás közben keletkező hőtöbblettől is meg kell szabadulnunk: mégpedig a teljes testünkön szétosztott izzadságmirigyeken keresztül. Ilyen kiváló hűtőrendszerrel csak kevés emlős dicsekedhet: a ló, a kenguru és megint csak bizonyos kutyafélék... Csökkent szőrösségünk, keskeny és megnyúlt testünk is kedvezőek a környezettel való hőkicserélés szempontjából. Egyszóval, tényleg futásra lettünk teremtve.

Hátra van még, hogy megtudjuk: ez az adomány mikor jelentkezett az evolúció során és milyen előnyökhöz juttatott bennünket. A datálásnál problémát jelent, hogy az olyan lágy szövetek, mint az izmok vagy az inak, nem fosszilizálódnak, így ilyeneket nem találhatunk. A csontváz ugyanakkor megőrizheti ezek nyomait, mint ahogy azt a nyaki ínszalag tapadása esetén láttuk. Más csontváz-elemek is mutatják, hogy futáshoz kapcsolódó erőhatások érték őket: például az ízületi felszínek nagysága, a lábcsontok struktúrája, a végtagok hossza vagy a medence magassága. A fosszíliák ezen új elemzési mátrixát alapul véve a két tudós a futás első jeleit körülbelül kétmillió évvel ezelőttre datálja: ez egybeesik a Homo erectus felbukkanásával, akit így akár Homo cursor-nak (Futó ember) is nevezhetnénk. A Homo erectus futáshoz való alkalmazkodása nem új felfedezés. Ami viszont új és fontos ebben a tanulmányban, hogy a kitartásról, és nem a gyorsaságról van szó, és hogy immár elég világosan kitűnik: e helyváltoztatási mód milyen óriási szerepet játszott a Homo nem evolúciójában.